7. rész

Még egy darabig tátott szájjal álltunk, nem tudtuk, hogy mi történik. De a fiú az álmomból még mindig ott volt és minket nézett. Egyszer hátrafordultam, nem láttam hogy merre van, majd hirtelen megjelent előttem, arcunk olyan közel került egymáshoz, hogy szinte éreztük a másik leheletét, közben mélyen belenézett a szemembe. Teljesen elvesztem azokban a gyönyörű mandulavágású, sötétbarna szemeiben. Rám mosolygott, majd ennyit mondott:
-Még találkozunk!-és eltűnt az erdő sűrűjében. 
-Hűűű-csak ennyit tudtam kinyögni. 
-Te, LeMi, mik voltak azok a bigyók a fején?-kérdezte SopHie. 
-Szarvaknak tűntek nekem-mondta KiHyuk. 
-Nem tudooooom....megbabonáztak a szemei-mondtam ábrándozva. 
-LeMi itt a Föld! SopHie hívja LeMi-t!!-mutogatott közben jobbra-balra SopHie.
-Hát ez kész-nevetett KiHyuk. 
-Az. Te is, most meg LeMi is... hajjaj, bajok lesznek-mondta SopHie.
-Amúgy hol vagyunk?-nézett körbe KiHyuk. 
-Hát, nekem fogalmam sincs-mondtam, még mindig ábrándos tekintettel.
-Jaj, LeMi szakadj már le arról a fiúról...-bökte meg az oldalam SopHie. Legalább te legyél most észnél-mondta. 
-Jaja, vissza kéne találnunk az autóhoz vagy mi a francomhoz.. YeonYeon és HaYoung már tuti aggódnak-mondta KiHyuk. 
Alig hogy elindultunk HaYoung és YeonYeon jöttek velünk szembe SeoHyun kíséretében.  
-Hát ti meg hogy a...?-kérdezte SopHie elkerekedett szemekkel.
-Nem tudtunk már várni, így elindultunk-felelte YeonYeon. 
-Nehezen, de csak sikerült elindulni...-mormogta HaYoung. 


Most, hogy így összejött a kis csapatunk, elindultunk együtt tovább. Befele az erdő sűrűjébe... Menet közben elmeséltük a lányoknak, hogy mi történt velünk. Alig akartak hinni a fülüknek. 
-LeMi, ez a te képességed-szólt közbe SeoHyun.
-Micsodaaa?-kérdeztük.
-Az, hogy megálmodsz dolgokat-felelte.
-Most hogy mondod...-morfondíroztam. 


Egyre csak mentünk beljebb és beljebb az erdőben, míg egy elhagyatottnak tűnő, romos épülethez nem értünk. 

Picit ilyen régi kastélyszerű beütése volt. Imádom az ilyen épületeket. Egy nagy park is tartozott hozzá. Úgy nézett ki, mintha itt ezen a környéken megállt volna az idő. Picit hátborzongató is volt, de egyben hívogató is. Közben elkezdett pirkadni. Meg kellett néznem közelebbről is, így elindultam fölfelé a lépcsőn egy ajtót keresve. YeonYeon és HaYoung vissza akartak tartani, de nem sikerült nekik. Hajthatatlan voltam. És valami mintha hívott is volna...
KiHyuk elindult utánam. Valamit megérzett ő is, hogy neki be kell mennie oda. Gyorsan odaszaladt hozzám, megfogta a kezem és egyszerre nyitottuk ki az ajtót, majd léptünk be rajta. Hihetetlen látvány tárult elénk. A ház belseje olyan volt mintha még mindig lakná valaki. Úgy éreztük, mintha egy évszázadot repültünk volna vissza az időben. Beljebb merészkedtünk, de egy árva lélekkel sem találkoztunk. Egy hosszú vörös szőnyeg vezetett egy lépcsőhöz. Felfelé és lefelé is lehetett rajta menni. Megálltunk a lépcsőnél egy kis időre. Körülnéztünk újra, de még mindig nem láttunk senkit. Majd KiHyuk elindult lefelé, én pedig fölfelé. 
KiHyuk csendben, finom léptekkel merészkedett le a lépcsőn. Egy picit sötét volt ugyan, de abban a helységben ahová leért, fényesség ölelt mindent. 

A szoba közepén egy fiú ült, gyönyörű hófehér szárnyakkal. KiHyuk ahogy megpillantotta, földbe gyökerezett a lába, mozdulni és megszólalni se tudott. Egyszer csak elkezdtek potyogni a könnyei...
A fiú fölállt, angyali tekintettel és mosollyal odament a lányhoz, egy szót se szólva szorosan magához ölelte. 


Én még mindig ámultam a házon, hogy hogy lehet ilyen szép. Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen lehet így élni. Közben a lányok odakint is elkezdtek mozgolódni. HaYoung előtt megjelent az a macska. Nem hitt a szemének, elkezdte követni, majd a ház melletti kis terasz részen megállt és átváltozott fiúvá, majd hosszú vékony karját nyújtotta a lánynak, hogy menjen vele...